Jo Ravensdale

Írok egy kicsit

Könyvrészlet 20.

- Uramisten! Ez meg a mi a fene? – kiáltott fel Mary, mikor leértek a titkos rekesz mögötti kriptába.

- A… a hálóhelyünk – mondta zavartan Jamie. – De neked nem kell itt aludnod! Keresünk egy másik, biztonságos szobát.

- A házban ez a legbiztonságosabb hely – morogta Julian. – Bár akad még néhány rejtett szoba.

- Az biztos, hogy én nem fogok itt aludni! Te jó ég! Istenem! – hányta magára sorra a kereszteket, amit a két férfi értetlenül nézett végig. Persze nekik már természetes volt a koporsóban alvás, de hogy várhatják el ezt egy olyan asszonytól, aki hús-vér, lélegzik, és csak néhány órája özvegyült meg másodszorra?

- Én elmegyek! Egy percig sem maradok itt tovább!

- Ne! – kiáltottak fel egyszerre.

- Anyám – lépett hozzá Jamie. – Kérem, ne hagyjon el. Ha hazamegy, rögtön kifaggatják, és ön oly becsületes, hogy egy-kettőre ránk lelnének. Várjon néhány napot velem, akkor elmegyünk együtt, messzire. Ő nem árthat magának, erről én kezeskedem.

- Ne légy nevetséges, miért akarnék ártani neki? A dolgomat elvégeztem. – Julian hangja tárgyilagos volt, némi felháborodással vegyítve, de amint a fiú ránézett, ajkába harapott és elnémult. – Lassan itt a reggel – fűzte halkan hozzá. – Ideje lefeküdni. – Azzal egy könnyed mozdulattal behuppant koporsójába, tetejét magára húzta, s onnan többet hang nem jött ki. Jamie felkísérte anyját, az egyik vendéghálóból nyíló rejtekajtón át egy kisebb szobába vezette, megmutatta neki, hogyan tud kijönni, de biztosította, hogy amint beáll a szürkület, érte jön, addig is próbáljon meg pihenni.

- Jamie… – szólt utána Mary, mikor az ajtóhoz ért. A fiú megfordult. Két könnyes szempár szegeződött egymásra, s a következő pillanatban az asszony már ott zokogott fia ölelő, oltalmazó karjaiban. Nem tudott és nem is akart gátat szabni könnyeinek, melyek hullottak, akár a záporeső, keservesen gyászolva Percyt, Martint, Jamiet, de még saját magát is. Sírt minden életért, mely körülötte múlt el, mindért, melyhez valaha köze volt, minden elmúló boldog pillanatért. Így álltak sokáig, talán egy fél óráig is, amikor a zokogás végre szipogássá csendesedett, s kibontakoztak az ölelésből. Jamie vizet öntött az éjjeliszekrényen álló kis mosdótálba, a mellé rakott kendőt belemártotta, s a hideg vízzel gyengéden megtörölgette édesanyja könnyes arcát. Lefektette, betakarta – éppen úgy, ahogy ő tette vele gyermekkorában –, megfogta a kezét, s mellette maradt, míg el nem szenderedett. Ezután ment csak vissza a kriptába.

 

Már esteledett, mikor Mary kinyitotta a szemét. Hirtelen fogalma sem volt arról, hol is van, aztán, mintegy villámcsapásként, beléhasított minden, ami előző nap történt. Gyomra összerándult, hányinger kerülgette. Fel akart ülni, de egy darabig nem bírt megmozdulni. Körbejártatta tekintetét a homályos kis szobán, hallgatta a csendet és szíve kalapálását. Agyában újra elkezdtek lejátszódni az események, sebesen, míg el nem ért ahhoz a részhez, hogyan került ebbe az ágyba, s akkor már megjött az ereje ahhoz, hogy felkeljen. Legszívesebben a házból is kirohant volna, annyira undorodott attól a férfitól, aki megölte Percyt, de tudta, egyelőre nem teheti, a fia kedvéért. A vendégseregből valószínűleg néhányan már kiderítették, hol lakik ez az istenátka, könnyen juthatnak nem is olyan téves következtetésekre. Hirtelen rádöbbent, micsoda kelepcébe került: a bujkálással csak azt érhetik el, hogy mindhárman gyanúsak legyenek. Ezt jól kifundálta az az undorító vérszívó! Tehetetlen dühében belerúgott az asztalkába, amin a mosdótál és a kancsó víz állt, de ezzel csak azt érte el, hogy lábujjai megroppantak, a kancsó a földre esett és összetört. Visszaroskadt az ágyra, lábát markolászva és szitkokat szórva a sötétségbe.

- Anyám, minden rendben? – pillantotta meg a szeretett, kedves arcot az ajtóban, egy petróleumlámpa fényében.

- Igen… csak egy kis baleset történt… – nézett le a cserepekre, s újra eltörött nála a mécses. – Ne haragudj, hogy ennyit sírok – törölgette le arcát mérgesen. – Csak éppen, elég nehéz…

- Shhh, tudom, anyám, tudom – ült le mellé az ágyra Jamie, s átölelte a vállát. – Sírjon, amennyi jólesik, adja ki magából a szomorúságot. Higgye el, én is borzasztóan sajnálom, ami történt. Ha csak sejtettem volna…

Az asszony megrázta a fejét.

- Ezen már kár bánkódni. De legalább azt tudnám, mit tett vele, kap-e rendes temetést? S vajon… – a szavak borzalmas emlékeket idézve rebbentek ajkairól: – Vajon nekem kell őt eltemetnem?

Némán néztek farkasszemet egymással. A sors gonosz játéka ez, hogy ilyen kegyetlenül ismétli önmagát? De miért éppen ezzel az asszonnyal történik mindez? Jamie most még mérgesebb volt Julianre. Az még csak hagyján, hogy őt kihasználta, de egy ilyen önzetlen, szelíd, ártatlan nőt is, mint az anyja… amióta ismerte, még sosem undorodott tőle ennyire – és saját magától sem, mert még mindig szerette. Nappal, a koporsójában mindent végiggondolt, s újra meg újra feltette magának a kérdést, ha az ő teremtője kérte volna meg arra, hogy öljön meg egy számára teljesen közömbös, idegen embert, vajon megtette volna? Hajlott az igenlő válaszra, s ettől elborzadt. Gyűlölte szerelmét, gyűlölte saját magát, de, mivel egy szemhunyásnyit sem aludt, bőven volt ideje gondolkodni, és sejtette, mi lesz ennek az egész dolognak a vége. Ezt azonban egyelőre még magának is vonakodott beismerni, nemhogy a körülötte levőknek. Így aztán átölelte Maryt olyan szorosan, amennyire csak tudta – de közben nem feledkezett meg arról, hogy, amennyire erejéből telik, lezárja gondolatait Julian előtt.

- Jöjjön, anyám, menjünk ki innen. Ennie kell valamit.

- Nem vagyok éhes.

- Muszáj ennie, különben legyengül. Ki kell találnunk valamit.

Az asszony félreérthette a dolgot, mert láthatóan kissé felderült az arca, s felkelt. Elindult az ajtó felé, de akkor, Jamie lámpájának hála, a mellette lévő hatalmas tükörben meglátta saját magát, felsikoltott, s újra sírásban tört ki. A fiú értetlenül nézett rá, azt hitte, megbolondult, amikor elkezdte leszaggatni magáról ruháját. Végül leesett neki a tantusz: még mindig a menyasszonyi ruha volt rajta.

- Ne nézzen oda, jöjjön, segítek. Na, engedje már… kérem, anyám! Jöjjön! Kerítünk másikat. – Igyekezett úgy helyezkedni, hogy takarja a tükröt, bár láthatóan ez már mindegy volt.

- Tőletek… - kezdte szipogva Mary. – Tőletek… kaptam, tőle is… való…

Jamie erre nem szólt semmit – minden érzést és cselekedetet megértett, ami Julian ellen irányult, még ha ő maga nem is élte meg ezeket teljes szívéből. Letaglózva vezette ki a rejtekajtón, át egy hálón, ahol kinyitotta a szekrényeket, ám semmit sem talált bennük. Csalódottan fordult el, s ekkor megpillantotta az ajtóban álldogáló társát.

- Csak férfiruha van itthon – közölte szárazon, s e hangnem oly fájón nyilallt Jamie lelkébe, mintha tőrdöfés érte volna. – A hivatalos hálóból nyíló öltözőben – fűzte hozzá, mielőtt sarkon fordult, és faképnél hagyta őket.

- Jöjjön, anyám. Átmenetileg az is megteszi. – Mary némán bólintott, fejét lehajtva követte fiát a szobákon és folyosókon át. Nem akarta most látni az arcát.

A hivatalos hálóból, ahogy ők nevezték, kettő volt, egy neki és egy Juliannek, ha netán vendégeket fogadnának, ne keltsen gyanút. Most már erre sem lesz több gond – gondolta Jamie keserűen. Az a rengeteg pénz, az emberfeletti munkatempó, a gondos előkészületek, mind-mind hiábavalók voltak, legalábbis számára. Az, hogy társa még ezeket is eszközként használta a kegyetlen, gonosz tervéhez, borzalmasan elcsüggesztette. Hiába bocsátana meg neki, ha ő a világon semmit sem érez iránta. Miközben a szekrényben kotorászott ruhák után, egy dolog azért szöget ütött a fejébe: miért változtatta át őt Julian, ha egyáltalán nem érdekli? Távoli reménysugár villant fel előtte valahol a távolban, hogy aztán köddé váljon, amikor eszébe jutott, Aldrik, aki őt teremtette, szintén nagyon gyorsan faképnél hagyta.

- Itt is van – fordult anyjához egy fehér inggel, harisnyával és egy fekete nadrággal. – Remélem, nem lesz túl nagy. Menjen, anyám, próbálja fel őket.

Mary bólintott, elvonult a spanyolfal mögé, levetette a fehér menyasszonyi ruhát, majd sorban felöltötte a férfias darabokat. Épp csak egy kicsit lötyögött rajta itt-ott. Megteszi. Tulajdonképpen nem érdekelte, hogy néz ki.

Mikor kilépett onnan, s a fia meglátta, egy új, furcsa, és kissé ijesztő gondolat ütött szöget a fejébe. Ő maga is megrettent tőle, így aztán elhessegette magától. Anyjába karolt, s közölte vele, hogy ideje vacsoráznia valamit.

- Inkább innék egyet – közölte vele komoran a nő. Eszébe ötlött, múlt éjjel milyen jó hatással volt rá az alkohol, s megkívánta. – Nem vagyok éhes, egy cseppet sem.

Jamie ráhagyta. Talán ha iszik egy kortyot, attól megjön majd az étvágya.

- Amúgy meg, van ebben a házban embernek való étel is, vagy csak vér? – szegezte neki cinikusan a kérdést, s ha nem abban a helyzetben lettek volna, amiben, a fiú még el is nevette volna magát. Így azonban nem telt tőle más, mint a döbbent hallgatás. Némán vezette az ebédlő felé, leültette az asztalhoz, majd a konyhába ment némi élelemért. Mary közben öntött magának az asztalon álló borból – sajnálattal állapította meg, hogy konyak csak a nappaliban van. Így aztán maga mellé vette az egész kancsót, s szorgosan töltögetett magának, miközben az elé rakott ételhez alig nyúlt hozzá, Jamie hiába unszolta. Végül majdnem teljesen érintetlenül vitte vissza a konyhába.

- Menjünk inkább oda, ahol a konyak van – javasolta az asszony, mire Jamie csak a fejét csóválta. Erre aztán felcsattant: – Az anyád vagyok, azt teszed, amit kérek!

- A részeg anyám – helyesbített a fiú, de azért felállt. Ha italra van szüksége, igyék, ennyitől nem lesz semmi baja. Átkísérte a kérdéses helyiségbe, leült vele szemben, s nézte, ahogy elkezdi szopogatni a drága konyakot. Az asszony agyára hamarosan köd ereszkedett, eltompult, s egy-két óra múlva újra elaludt, ott helyben, a szófán. Fia csendben nézte, miközben agya zakatolt. Hogyan segíthetne rajta? Ha így folytatja, hamarosan megbolondul. Többé nem hagyhatja el, ezt határozottan eldöntötte. De hova menjenek? Ha elhagyják Juliant, nem lesz semmijük, éljenek talán azokból a halottakból, akiket ő zsebel ki vacsora után? Hirtelen szédítő gondolat söpört végig rajta: Percy tele volt pénzzel, s most már anyja a jogos és egyedüli örökös. Elszégyellte magát, egyszersmind megoldódni látta jövőjüket is. Nem kell többé egymástól függeniük Juliannel. Az ötlet felvillanyozta és el is szomorította egyszerre. Elhagyni őt… Tudta, ez a helyes, mégsem akarta megtenni, olyan erő húzta felé, ami sokkal hatalmasabb volt nála…

- Nem is kell, hogy így legyen – hallotta az édesen ismerős hangot. Nem nézett rá, nem akart behódolni neki. Szidta magát, amiért nem palástolta gondolatait, és szidta őt is, amiért a fejében kotorászott. Némán, szoborszerű merevséggel ült ott tovább, anyjára szegezve tekintetét. El kell szakítani magát tőle, most, vagy soha.

Könyvrészlet 19.

Egyetlen lehetőségük volt a menekülésre: ha Julian házába mennek. Jamie emberfeletti sebességgel száguldott végig az utcákon, anyja szorosan kapaszkodott belé, szemét behunyta. Egyrészt, mert a hideg éjszakai levegő csípte a szemét, tehát semmit sem látott az elsuhanó tájból – másrészt, mert így kissé elmenekülhetett a valóság elől, bár tudta, ez nem tarthat sokáig. Agya még mindig képtelen volt felfogni mindazt, ami vele történt. Úgy érezte, az elmúlt hetek eseményei oly sebesen peregtek, mint amilyen sebesen fia száguldott vele e pillanatban. Az aggodalom, a betegség, aztán egy hirtelen jött boldogság, s egy csapásra özvegység. Ó, micsoda átokkal van ő megverve, hogy immáron a második férfit veszítette el!

- Megérkeztünk – szólította meg szelíden Jamie, s finoman letette. Sötéten, szinte vészjóslón magasodott föléjük a hatalmas épület, Julian tanyája. Kívülről egészen elhagyatottnak tűnt: az ablakok bezsaluzva, a kert elhanyagolva. – Jöjjön, anyám – nyitotta ki az ajtót a fiú, s kezét nyújtotta felé. A nő habozott egy pillanatig, végül csendes beletörődéssel követte. Az előszobába léptek, ő épphogy pislogott néhányat, hogy hozzászoktassa szemeit a sötétséghez, amikor váratlanul világosság gyúlt mellette. Ijedtében oldalra ugrott, Jamie felé, s belékapaszkodott, aki segítőkészen elkapta. Természetesen Julian állt mögöttük, ő gyújtott lámpát. Mary újfent a pokolba kívánta a férfit, de nem szólt semmit, csak némán követte fiát a ház belsejébe, ahol, amint beléptek egy-egy helyiségbe, sorra felgyúltak a lámpák.

- Muszáj itt lennünk? – kérdezte végül fiát.

- Egyelőre nem tudunk máshova menni. Megvárjuk itt, míg elül a vihar. Valószínűleg senki sem tudja, hol lakik Julian, de ha mégis kiderítenék, minket akkor sem találnának meg.

- Miért?

Halk sóhaj volt a felelet. Túl gyorsan érkezett el az idő, de nem volt más megoldás.

- Anyám – fogta meg az asszony kezét a fiú. – Jöjjön, üljön le. – Odavezette a hatalmas nappaliban álló kanapéhoz, s belédiktált egy pohár konyakot, majd ő is leült mellé.

- Annyira sajnálom… – kezdett bele, de társa közbevágott:

- Nem hinném, hogy sok időnk lenne felesleges köröket futni. Vágj a közepébe.

- Hát jó. Anyám, most már tudja, mi vagyok.

- Azt nem mondanám – felelte szárazon az asszony, miközben újabb pohár konyakot kezdett szopogatni, eleinte gépiesen, aztán tudatosan, remélve, hogy valamiféle jótékony köd telepedhet az agyára, ami átmenetileg elfeledteti vele mindazon borzalmakat, amiket átélt.

- Vámpír. Julian tett azzá. – Milyen egyszerűen, tömören hangzott most mindez!

- Az a vérszívó ördögfattya? – kérdezte támadólag a nő. – Nem, Jamie, te nem vagy olyan! – nyomatékosította a jelzőt, Julianre sandítva, aki nem habozott a felelettel:

- Megnyugtatom, asszonyom, hogy éppen olyan. Embert öl, hogy éljen. Szüksége van a vérre. Másképp elpusztul. Tehát végső soron egy gyilkos.

- Julian! – kiáltott rá Jamie.

- Mi a baj? Talán nem mondok igazat?

- Nem, uram, legalábbis abban az értelemben, hogy a fiam egy közönséges gyilkos lenne – replikázott Mary felpattanva a szófáról. – Ebben a szobában csak egy gyilkos van, és az maga. – A vámpír dühösen legyintett. – Az én gyermekem nem ölne soha kedvtelésből, még ha maga szörnyeteget is csinált belőle! Csak maga volt képes végezni egy ártatlan emberrel, ezáltal tönkretenni két ember boldogságát!

- Mondtam már, feladatot teljesítettem. Ami pedig a másik dolgot illeti, maradjon csak egy hétig összezárva a kisfiával, amikor már a falat kaparja az éhségtől, meglátjuk, meddig tudna ellenállni!

- Ő soha nem bántana engem!

- Így igaz, Julian, kérlek, ne mondj neki ilyet! Ő az anyám, mindennél és mindenkinél fontosabb számomra!

- Piha! Látszik, mennyire nem ismered még ezt a létformát. Eddig csak a szebbik oldalát mutattam meg neked, nem csoda, ha öntelt vagy e téren!

- Ez lenne a szebbik oldal? Amit ma este műveltél?

- Amit ma tettem, az az én dolgom volt, neked semmi közöd hozzá! Te csak a híd voltál hozzá!

Egy másodpercig döbbenten meredtek egymásra. Az egyik a megrökönyödéstől nem tudott megszólalni, a másik azért, mert kimondott valamit, amit nem kellett volna.

- Éreztem – törte meg végül a csendet halkan Mary. – Soha nem lett volna szabad beengednem magát a házamba.

- Így igaz – fűzte hozzá a fia, s karjaiba vonta anyját, akinek, olybá tűnt, egyik kezében már végleg ott marad a konyakospohár.

- Jamie… nem úgy értettem. Nem tudhattam…

- Mit nem tudhattál?

- Hogy ez fog történni. Sokáig gondolkoztam, hogyan férkőzzek a közelébe, és…

- És eljutottál hozzám. Brávó! – tapsolt neki színpadiasan, az asszony pedig megemelte felé a poharát, s kortyolt egy nagyot. Arca kipirosodott, lassan hatott az alkohol, kezdett becsípni, egyszersmind fel is bátorodott, nem érdekelte, kivel áll szemben.

- Jamie… a terv valóban ez volt, de aztán történt valami.

- Ó, ugye most nem az jön, hogy belém szerettél? Ez nem egy lányregény, Julian!

- Tudom, nagyon jól tudom. Hiába kérném, hogy bocsáss meg, ugye?

- Hiába – hangzott a száraz felelet. – Egyelőre itt maradunk, más lehetőségünk nincs. De aztán elválnak útjaink. Én megyek anyámmal, te pedig itt maradsz, vagy mész, ahová akarsz. Néhány nap múlva örökre kilépek az életedből.

A másik vámpír nem felelt. Elfordult, s elindult előre, hogy levezesse őket a pincébe. Gondolatait bezárta, tekintetét mereven előreszegezte, s örült, hogy csak a tarkóját láthatják. Örök életében most először sírt, a könnyek némán peregtek le arcán, s ezt jobban restellte, mint azt, hogy megölt megannyi ártatlan embert. Most először szégyellte azt, akihez tartozott, s bármit megadott volna azért, hogy ne tápláljon ilyen gyengéd érzelmeket Jamie iránt. Mellkasához emelte kezét: bár szíve már régen nem dobogott, hirtelen úgy érezte, mintha összefacsarodott volna.

Könyvrészlet 18.

Néhány másodperc múlva összeszedte magát, ezúttal ő korlátozta annyira elméjét, hogy ne érezzen többet annál, mint amit nagyon muszáj. Anyjához fordult:

- Jobb lenne, ha visszamenne.

- Én ugyan nem! – szegte előre dacosan az állát az asszonyka.

- Kérem. Könyörgök. Még én sem tudom pontosan, mi folyik odabent.

- Akkor együtt kiderítjük.

- Nem asszonyi szemnek való, abban azért biztos vagyok.

- Akármi is van odabent, együtt birkózunk meg vele. A fiam vagy, nem foglak elhagyni. Nem foglak elveszíteni.

- Makacs asszony – ölelte meg őt hirtelen Jamie, homlokon csókolta, majd maga mögé irányította, s meghagyta neki, igyekezzék mindig az árnyékában maradni. Bementek. Az épületben sötétség honolt, de nem volt hideg. Mintha fűtötte volna valami, legalábbis a fiú így érezte. Nagyon gyorsan rá is jött, mi az oka: a kiontott vér. Érzete és látványa mindig melegséggel töltötte el, de egy pillanat múlva tudatosult benne, kié, s megborzongott.

- Kedvesem! – kiáltott felé Julian, s elindult irányába üdvözlésre tárt karokkal. – Nem is tartott olyan sokáig, hogy ideérj! – Szélesen mosolygott, bár ezt csak a másik vámpír látta, Mary még mindig a háta mögött állt, bár továbbra is szorongatta a fáklyát.

- Hamarabb is jöhettem volna, ha engeded – morogta Jamie.

- De akkor tönkretetted volna a szórakozásom – csóválta a fejét Julian. – Biztosan meg akartad volna akadályozni mindezt. És azt nem engedhetem meg magamnak.

- Mégis mit művelsz?

- Megölöm Percyt – közölte olyan természetességgel, mintha azt mondta volna, már megint esik az eső.

Mary felsikoltott, mire ő elvigyorodott, s elindult feléjük. A fiú védelmezőn tette hátra egyik karját, a másikat előrenyújtva próbálta megakadályozni a közeledést.

- Ne félj, kedvesem, anyádat sosem bántanám. De ha már itt van, lásson ő is valamit. – Azzal villámgyorsan Mary mellett termett, kitépte kezéből a fáklyát, körbesuhant az épületben, s rögtön világosság lett, ahogy a falak mentén elhelyezett jó néhány gyertya mind lángra kapott. Amikor végzett a körrel, az elkobzott fáklyát a földbe szúrta.

- Üdvözlöm, Mary. Milyen kár, hogy ön is eljött, bár nem tagadom, számítottam rá. Az én kis szerelmem nem tud nemet mondani szeretett édesanyjának.

- De hát mit akar? Miért csinálja ezt? – fakadt ki az asszony.

- Jó okom van rá. Rögvest el is mesélem. De előbb – sétált oda lassan a férfihoz, – szeretne még valamit mondani neki utoljára?

Eddig olyan gyorsan történt minden, hogy csak most látták meg, milyen állapotban van William. Egy székhez kötözve ült, kipeckelt szájjal, mellkasán az ing nedves-vörösen fénylett, kezei hátrakötözve. Nyakán több seb éktelenkedett már, láthatóan rengeteg vért veszített. Mary felsikoltott, s oda akart szaladni hozzá, de fia nem engedte. Erős karjaiból, hiába is kapálózott, nem tudott szabadulni.

- Julian, mi ez az egész? Mit művelsz? Elvérzik!

- Oh, valóban? – Csodálkozva emelte tekintetét áldozatára, mint akiben csak most tudatosul szörnyű tette, kissé oldalra biccentette fejét, úgy nézett rá, majd gúnyosan elvigyorodott. – Nahát, tényleg el fog vérezni! – Felkacagott. Jamiet kirázta a hideg ettől a hangtól. Megismerkedésük óta most először nézett úgy rá, mint egy idegenre – mert idegennek tűnt számára. Ezt a férfit szereti?

- Julian, fejezd be, kérlek. Gyere, menjünk vissza, hívunk orvost hozzá…

- Még mit nem! Nem azért csináltam végig ezt a színjátékot, hogy kihagyjam a finálét!

Jamiet mintha arcul ütötték volna. Elhűlve nézett szerelmére, s hirtelen minden összeomlani látszott benne.

- Ne érts félre – reagált rögtön gondolataira Julian. – Ami köztünk van, nem színjáték. Szeretlek. De feladatom van, több évszázados.

- Feladatod?

- Mi az, hogy több évszázados? – Anya és fia egyszerre szegezték neki a kérdést, mire halkan felnevetett.

- Lássuk akkor sorjában. Ideje, hogy a drága Mary is megtudja az igazat. Percy? – nézett rá kérdőn, amire csüggedt főhajtás volt a felelet. – Az engedélyt megkaptam – húzta ki magát büszkén. Tényleg úgy viselkedett, mint egy eszelős. Jamie viszolyogva nézte. – Vámpír vagyok, és már a fia is az, drága hölgyem.

- Hogy… hogy micsoda? – hebegte az asszony. Más nem jött ki a száján.

- Élőhalott, vérszívó, halhatatlan lény, ahogy tetszik. A mesterem tett azzá, neki köszönhetek mindent.

- De azt mondtad, a mestered elhagyott téged! – ellenkezett Jamie.

- Igen, az átváltozásom után valóban így történt. Mégsem végzett félmunkát. Gyermekkorom óta gondoskodott rólam, mindent megkaptam, amire egy embernek szüksége van. Amikor eljött az idő, átváltoztatott, de ezért tennem kellett valamit, s megesketett, hogy egy dolgot még befejezek számára.

- Mit kellett tenned?

- Megölni egy lányt, aki veszélyt jelentett rá. Megtettem, cserébe örök életet kaptam. Már csak egy dolog van hátra. Ez itt – mutatott Percyre. Odalépett hozzá, felemelte a fejét, s megmarta a nyakát. Újabb seb keletkezett, újabb kis vérpatakocska csörgedezett lefelé a mellkasán. A férfi láthatóan kezdte elveszíteni az eszméletét, mire kapott két hatalmas pofont.

- Miért, kérem, miért csinálja ezt? – zokogott Mary. – Mit ártott magának, maga pokolfajzat! – indult volna neki ismét, de Jamie visszatartotta. – Gyilkos! Aljas, undorító gyilkos! – sikoltotta tehetetlen dühvel.

- Nem csak én vagyok a gyilkos. Hadd emlékeztessem, hogy a fia is az.

- Hazudik! Ő sosem ölne! A légynek sem tud ártani! Ugye, Jamie, mondd kérlek, mondd, hogy így van! – nézett rá az asszony könyörögve. A fiú lehajtotta a fejét, s egy pillanatra behunyta a szemét, amikor anyja ököllel elkezdte püfölni a vállát. Egyáltalán nem fájt, de a lelke sajgott. Hát mégiscsak van neki. Ebből merített erőt, amikor újra Julianre nézett.

- Hagyd abba. Hallgatni fogunk, tudod, hogy nem is tehetünk mást.

- Bár ilyen egyszerű lenne, kedvesem – lépett most felé a másik vámpír. – De ez a kérdés már el van döntve. Törlesztenem kell az adósságomat, ez nem vita tárgya. Túl későn találkoztunk ahhoz, hogy megpróbálj megmenteni. Talán mindig is túl késő lett volna. – Hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Azt hiszem, még soha semmit nem sajnáltam ennyire, mint most ezt.

Néhány pillanatra síri csend telepedett a helyiségre. Még Mary is abbahagyta a zokogást. Julian most már ott állt közvetlenül Jamievel szemben, megsimogatta arcát, ajkait, s oly gyengéden csókolta meg, mint azelőtt soha. Amikor egymás szemébe néztek, újra az a fény lángolt a szemében, ami ezelőtt, s ebben a pillanatban Mary is megértette, miről beszélt odabent a fia. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy talán van remény… de nem volt.

- Erősnek kell lenned – mondta Julian, megszorítva szerelme kezét. – Mert nem áll szándékomban elhagyni téged. Neked pedig nem lesz más választásod.

- Áruld már el végre, miért… – nyögte halkan Jamie.

- Igen, eljött az idő. – Egyetlen szökkenéssel William mellett termett újra, s szemeibe visszatért a gonosz fény. – Tudjátok, ki ő?

- Hogyne tudnánk, Julian, bolondnak nézel?

- Kötve hiszem. Valószínűleg sosem tűnt fel, de a kedves szomszédotok egy híres ember leszármazottja. Henry Percyé.

- Valóban? – csodálkoztak rá mindketten.

- Igen. Sosem említette, ahhoz túlságosan szerény, nem hasonlít az ősére.

- Te talán ismerted őt?

- Én nem, de a teremtőm nagyon is jól. Ősellenségének tartja és gyűlöli a mai napig.

- És ezért neked kell őt megölnöd? Egyáltalán mit vétett Henry Percy? És mi köze ehhez szegény Williamnek?

- A mesterem több száz évvel ezelőtt beleszeretett egy halandó lányba. Majdnem őt választotta, de végül egy közönséges ifjú az ágyába csábította. Elhálták a házasságot, de meg nem kötötték, mert más is szemet vetett a különös szépségű lányra. Anglia legnagyobb embere, maga a király. A lány évekig húzódozott, de az öregedő uralkodó még a csillagot is lehozta volna neki az égről. A mesterem mindvégig ott volt a háttérben, de megakadályozták, hogy a lány közelébe férkőzzön. Vannak vámpírok, akik látják a jövőt, s az egyik ilyen látta, hogy a lány megszüli Anglia későbbi uralkodóját. A rend az országban nem csak a halandóknak fontos, ezért megtiltották a teremtőmnek, hogy elcsábítsa a lányt. Ő végül lemondott róla, pedig oly szerelmes volt belé, hogy még az örök életet is eldobta volna érte. Ez a lány Boleyn Anna volt.

- Szent Isten! – kapta a kezét a szája elé Mary.

- Azt persze nem látták – folytatta Julian –, hogy nem fiút, hanem lányt fog szülni, s mikor kegyvesztetté vált, a mesterem éktelen dühbe gurult, de meg volt kötve a keze. Hogy később mi történt, nem titok.

- De mi köze mindehhez szegény Percynek?

- Hogy mi?! – Julian odaugrott a férfihoz, hajába markolt, s felemelte a fejét. – Maga tudja, mi köze mindehhez, ugye? – kiabálta az arcába. – Lám, az arca elárulja, pontosan tudja, miről van szó!

- Az ég szerelmére, mondd már el! – könyörgött Jamie.

- Amikor a tárgyalások folytak, rengetegen tanúskodtak Anna ellen. A mester legszívesebben mindet megölte volna, hogy megmentse szerelmét, de semmit sem tehetett, hiszen a vámpírbölcsek nem engedték. Henry Percy – aki elcsábította Annát még leánykorában – benne volt az ítélőszékben! És mit mondott? Mit mondott?! – ragadta meg újra William haját, s úgy hátrafeszítette a férfi fejét, hogy roppant egyet a nyaka. Mary felsikoltott. – „Az eskü legyen kárhozatomra, ha valaha is bármiféle házassági szerződés vagy ígéret lett volna őközötte meg énközöttem.” Ezt mondta! – üvöltötte, s akkora lendülettel rándította előre Percy fejét, hogy az fájdalmában felnyögött, s úgy is maradt, leszegett fejjel.

- De erről William nem tehet! – kiabálta Julian, a zokogó Maryt a karjaiban tartva.

- Az ő vére folyik benne, áruló, gyilkos vér! Aldrik megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg az utolsó leszármazott is el nem pusztul!

- Aldrik – ő a teremtőd? – próbálta az időt húzni Jamie.

- Igen.

- És miért nem ő öli meg?

- Nem fogja bemocskolni a kezét egy áruló vérével. És, mint már mondtam, ez egyik feltétele volt az átváltozásomnak. Nekem kell megtennem.

- Nem kell megtenned, Julian – indult el felé Jamie. – Együtt kitalálunk valamit. A mestered megszállott, gonosz. Neked nem kell annak lenned.

- Túl késő. – A szeretett arc megkeményedett, tekintete egy pillanatra belefeledkezett a fiúéba, majd lecsapott Percyre. Jamie egy pillanat alatt ott termett, s arrébb lökte. A váratlan erőkifejtéstől Julian csúszott néhány métert a földön, de villámgyorsan talpra szökkent, s megindult Jamie felé.

- Ne avatkozz bele! – üvöltötte, s megragadta a fiút, aki próbálta kezét a férfi nyakára szorítva elállítani a vérzést, nem sok sikerrel. Julian jobbjával felemelte, majd úgy elhajította Jamiet, mint egy hógolyót, s ő nagyjából olyan erővel is csapódott neki a falnak. Reccsenés hallatszott, s Mary ijedten, könnyes szemekkel meredt fiára, de csak a fal repedt meg. A fiú már rohant is vissza, s társára vetette magát. Leszorította a földre, birkóztak, s emberi szemnek felfoghatatlan gyorsasággal pörögtek. Az asszony elindult férje felé, remélve, hogy tud segíteni rajta, közben elszörnyedve nézte a földöntúli lényeket, melyek közül az egyik a fia volt, de most oly idegenné vált számára, mintha sosem ismerte volna. A tejfehér bőr, a földöntúli düh, a megnyúlt szemfogak, melyek a harc hevében kibújtak mindkettejüknél, és az emberfeletti erő, ez a furcsa csatározás – mind olyan rémisztő, furcsa egyveleget alkotott, melyet nem akart látni. Elfordította a fejét, s Williamre koncentrált, akiben már alig volt élet. Szoknyájából lehasított egy darabot, s nyakára szorította, ahonnan még mindig szivárgott a vér. A férfi meg sem rezdült az érintéstől, feje petyhüdten lógott, arca már halottsápadt, nyaka és mellkasa bíborszínű a vértől. Újdonsült felesége csak nézte, szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek, miközben gépiesen törölgette a sebeket. Egyszer csak valami megváltozott. Hirtelen nem tudta, mi az, de aztán nagyon gyorsan rájött: a férfi mellkasa nem emelkedett és süllyedt többé. Meghalt. Egy percig csak meredt rá, nagy, száraz szemekkel, miközben a háttérben még mindig a dulakodás zaja szűrődött be valahová elméjének egy hátsó zugába. Felegyenesedett, körbenézett, s hirtelen ötlettől vezérelve pár határozott lépéssel a földbe szúrt fáklya mellett termett. Felemelte, odasétált a birkózó vámpírokhoz, s mit sem törődve azzal, hol talál célba, kettejük közé nyomta a lángokat. A harc a másodperc töredéke alatt véget ért. Mindketten úgy pattantak fel a földről, mintha kötéllel rántották volna őket, a ruhát, mely parazsat fogott, ledobták magukról, s eltaposták a lángokat. Továbbra is vicsorogtak egymásra, s valószínűleg folytatták volna a harcot, ha Mary ki nem mondja:

- Meghalt.

Akárha végszó lenne, síri csend telepedett közéjük, melyet végül Julian tört meg.

- Akkor hát vége. Mehetünk – nyújtotta Jamie felé a kezét, aki nagy, csodálkozó szemeket meresztett rá.

- Mégis hová?

- Ideje továbbállni.

- Én nem megyek veled sehová.

- Dehogynem jössz. Hiszen szeretsz. Emlékszem, mikor azt kívántad, bárcsak örökké tartana.

- Akkor még nem láttam ezt az arcodat.

- Pedig együtt kell lennünk jóban-rosszban.

- Soha! – kiáltotta Jamie. Anyjához lépett, megragadta a kezét, s elkezdte kifelé húzni az épületből.

- Nos, mindjárt meglátjuk! – Julian felnyalábolta Percy testét, s egy suhanással kint volt, s eltűnt a sötétben.

- Mit… csinál…? – kérdezte Mary. Kába volt, szédült, a lába nem akart engedelmeskedni neki.

- Nem tudom, nem látok a fe… – nem tudta befejezni a mondatot, mert velőtrázó sikoltások hangjai harsantak az éjszakába. Mindketten megtorpantak, dermedten várták, mi fog most következni. A lakodalmas tömeg hamarosan kitódult az udvarra, székkel, ruhaakasztóval, fáklyákkal felszerelkezve, de akadt, akinél még fegyver is volt, s egyöntetűen Jamie nevét skandálták.

- Az a mocsok szemét! – szűrte a fogai között, majd anyjára nézett, s közölte: – Most mennünk kell. – Az asszony bólintott, fia szorosan átölelte, egy lendülettel felugrott az istálló tetejére, majd eltűnt az éjszakában. A tömeg mögött sereghajtóként vigyorgó Julian pár pillanat múlva utánuk eredt.

Könyvrészlet 17.

- Jamie… fiam… nézz rám, kérlek! – A kék szempár rászegeződött, türelmesen nézte őt. – Mondd csak, milyen a kapcsolatod Juliannel?

- Hogy érti ezt, anyám?

- Úgy vélem, már rég túl vagyunk azon a ponton, hogy bármit is tettetnünk kellene. Nekem talán új és gyors volt, amit általatok megtapasztaltam, de elfogadom. Most csak az érdekel, mennyire mély köztetek a vonzalom. Szereted őt?

Pillanatnyi hallgatás után jött a tömör felelet:

- Igen.

- Mennyire?

- Mindennél jobban. Ó, anyám, drága anyám, bocsásson meg! – ragadta meg az asszony kezét Jamie, amitől az kissé összerándult, hiszen még mindig nem szokta meg a hideg érintést, mely folyvást az utált személyre emlékeztette. Most először futott át agyán ilyen határozottan a gondolat: utálja, gyűlöli Juliant. Ám ezt a világ minden kincséért sem mondhatja el a fiának. Összetörné a szívét, és ezt a luxust egy anya nem engedheti meg magának a gyermekével szemben. Mégis, valami módon értésére kell adnia, hogy ami történik, nem helyes, és ezzel az emberrel valami nincs rendben. Már ha lehet embernek nevezni – most először futott át Mary agyán ez a gondolat, s megborzongott tőle. Jamie azt hitte, miatta történt a dolog, hát gyorsan visszahúzta a kezét, az asszony azonban elkapta, s megszorította.

- James, mióta te a világra jöttél, mindig csak azt akartam, hogy boldog légy. Most valamiért mégis azt érzem, nem tettem meg mindent azért, hogy ez megvalósuljon. Talán jobban oda kellett volna figyelnem rád, vagy több áldozatot hozni, hagyni, hogy azt csináld, amit szeretsz, meghallgatni minden vágyad…

- Nem! Nem, anyám, ön mindig is a legjobb, legkedvesebb volt nekem a világon, apámmal együtt. Soha ne eméssze magát olyasmi miatt, amit nem követett el! Ha történt olyan dolog, ami eltér a megszokottól, netán rosszallást válthat ki, az csakis nekem köszönhető, hiszen mindez az én döntésem volt. – Most ajkába harapott, nagyon közel állt ahhoz, hogy felfedje kilétét, ám tudta, erre sosem kerülhet sor.

- Jamie drágám, sosem vonnám kétségbe a döntésed helyességét, hisz minden vágyam a te boldogságod. De valóban Julian az, aki mellett le akarod élni az életed? Ő a megfelelő társ számodra?

- Igen, anyám, ebben egészen biztos vagyok. Nem tudtam, mi a szerelem, amíg meg nem ismertem őt. Tudom, egy külső szemlélőnek talán idegen lehet a viselkedése, de amikor kettesben vagyunk, egészen másként viselkedik. Szelíd és odaadó.

Ez a két tulajdonság volt az, amit Mary a legkevésbé tudott elképzelni a fekete szemű idegenről, de a tapintatos hallgatás mellett döntött ezzel kapcsolatban.

- William szerint is van benne valami nyugtalanító – próbálkozott.

- Nem érdekel, mit gondol róla William Percy – jelentette ki Jamie most szárazon. – Nem ő él vele. Nem őt választotta társául, hanem engem.

Ezeket a rideg szavakat néma csend követte. Az asszony még sosem érezte magát ilyen távol a fiától. Nézte az összeszorított ajkakat, a távolba révedő, mérgesen villanó szemeket, és mintha egy másik embert látott volna ismét. Jamie fehérebb volt, mint a fal. Máris megbánta, amit az imént mondott, mégsem visszakozott, inkább hallgatásba merült, szerelmét keresve tekintetével. Nyugtalanította kissé, hogy nem látja sehol, s megpróbált a gondolataiba férkőzni, ám azok most zárva voltak előtte. Kínosan érezte magát, hiszen mégiscsak édesanyja esküvőjét ünnepelték, s elfacsarodott szívvel fordult vissza hozzá:

- Bocsásson meg, bocsásson meg… nem úgy értettem. Az ön boldogsága mindennél fontosabb nekem a világon.

- Jaj, Jamie…! – nyögte könnyes szemekkel Mary, s magához ölelte fiát. – Én sosem tudnék haragudni rád! Hiszen téged szeretlek a legjobban a világon!

Így maradtak egy percig, némán átölelve egymást, majd kibontakoztak belőle, s ebben a pillanatban Jamie elméjébe egy kép furakodott, egyetlen villanás volt az egész, mégis halálra vált tőle: Percy… és Julian. Készül valamire. Ennyi volt, nem több, s ő azonnal felpattant, hogy elinduljon megkeresni őket, érezte, egy perc vesztegetnivaló ideje sincs. Látván fia arckifejezését, Mary is ijedten felugrott.

- Mi a baj? Rosszul vagy?

- Igen… én nem. Remélem, nem – dadogta, s elindult kifelé. – Maradjon itt, anyám, kérem. – Ezt teljesen felesleges volt kérnie, az asszony szorosan a nyomában lépkedett. Ilyen sokaságban nem vehetett fel vámpírsebességet, ezért kénytelen volt engedni a szülői akaratnak. Nem akarta a drága időt magyarázkodásra fecsérelni. Sietett, amilyen gyorsan csak megengedhette magának, s nem felelt anyja izgatott kérdéseire.

Átvágott a termen, de nem a főbejárat felé, hanem oldalra, ösztönei arra vezették. Mikor kiért, az udvar azon részén találta magát, ahová nem helyeztek lampionokat, s az ajtó mellett kétoldalt állt két fáklya, semmi több. Minden más beleveszett a sötétségbe.

- Jamie, mi a baj, az Isten szerelmére, kérlek, áruld el, mi történt, rosszul vagy? – záporoztak rá a kérdések, ő pedig csak állt ott, behunyt szemmel, s minden idegszálával koncentrált. Julian, mit művelsz? – gondolta szédelegve. Teljes erejével be akart jutni társa tudatába, de nagyon nehéz dolga volt: teremtője játszi könnyedséggel zárt le előtte mindent. Mégis kell, hogy oka legyen annak, amit láttam, nem véletlenül mutatta meg. Lehunyt szemmel, érzékeire hagyatkozva indult el a sötétségben, alig érzékelve a ruhájába kapaszkodó Maryt, aki másik kezében az ajtó mellől leemelt egyik fáklyát tartotta, úgy tipegett mögötte. A fiú érzékeny fülei hallották szapora szívverését, érezte az enyhe reszketést. Hátranyúlt, megfogta a kis kezet, s próbálta nyugtatólag megszorítani, aminek halk felszisszenés lett a vége. Jamie rögtön elengedte.

- Semmi baj – nyugtatta meg Mary, maga sem tudta miért, suttogva, s újra megfogta fia kezét. Most egyáltalán nem érdekelte, mennyire hideg, a drága Jamie keze volt, egyetlen gyermekéé, s biztonságot adott. Azt ugyan nem tudta, mitől kell félnie, de félt. A zsigereiben érezte, valami történik, valami, aminek nem szabadna megtörténnie… Torka kiszáradt, kapkodta a levegőt, arca elsápadt és kihűlt, tenyere nyirkos lett, szíve kalapált.

- Erre – húzta magával balra Jamie. Sima füves területen haladtak, melyet kezdett ellepni az éjszakai dér, harisnyáján keresztül érezte a nedvességet.

- Mondj valamit, könyörgök – suttogta az éjszakába.

- Nem tudok. Csak remélem, hogy nem az történik, amit láttam…

- Ezt hogy érted?

- Nem mondhatom el – legyintett a fiú türelmetlenül, elfeledkezve néhány perccel ezelőtti, önmagának tett ígéretéről. Ha az, ami felvillant előtte, a valóság, akkor perceken belül úgyis mindegy lesz, nem kell magyarázkodnia. Hirtelen megtorpant. A sötétben, szinte a semmiből egyszer csak ott állt előtte az épület, melyet hajdan talán istállónak használtak, de mostanra kinőtték, mert a lovakat egy elöl lévő épületbe fogták be, s a kocsikat is odavitték. Ott állt az épület előtt, s csendben fülelt. Eleinte semmit sem hallott, csak anyja szapora légzését – aztán mindenét elöntötte a felismerés, képek özönlöttek agyába, fülére tapasztotta kezét, de hiába, az ordító fájdalom belülről járta át, onnan jött, mert Julian, aki megérezte közelségét, most megnyitotta számára a kapukat, s utat engedett mindennek, ami odabent zajlott. És Jamie alig bírta elviselni Percy fájdalmát.

Könyvrészlet 16.

Odakint már magasan járt a nap, amikor Mary kinyitotta a szemeit. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, pillái ólomsúlyként húzták le szemhéját, mégis kényszerítette magát, hogy az órára nézzen, ami fél egyet mutatott. Egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, megmosakodott, felöltözött, közben Jamiet szólongatta, de felelet nem érkezett. Nagyon úgy tűnt, ismét elcsatangolt valamerre, mely eset bosszantotta ugyan, de most igazán nem volt ideje ezen gondolkodni, átsuhant a nappalin, feltépte a bejárati ajtót, s azzal a lendülettel nekiütközött az ott ácsorgó, álmos tekintetű Percynek, aki épp kopogtatásra emelte kezét. A váratlan meglepetéstől felsikoltott.

- Mary, úgy sajnálom – ragadta meg mindkét kezét a férfi, nem is törődve az ijedtséggel, melyet váratlan megjelenése okozott. – Nem tudom, mi történt, egyszerűen elaludtam, mint akit fejbe vertek.

- Jaj… Ne szabadkozzék, velem is ez történt. Úgy tűnik, mindketten átaludtuk az esküvőnket – ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait, önkéntelenül is kibukott belőle a nevetés – micsoda faramuci helyzet!

Percy, nem hazudtolva meg önmagát, rögvest gyanakodni kezdett.

- Roppant furcsa, hogy éppen ezen a napon merültünk mindketten ilyen mély álomba.

- Talán a bor…

- Ugyan, hiszen alig ittunk. – William agya máris lázasan dolgozni kezdett. Nyilvánvalóan csak egy magyarázat lehetséges erre az egészre, de ezt most valami oknál fogva nem akarta hangosan kimondani. Mivel az esküvőjüket már így is-úgy is lekésték, azzal a gondolattal nyugtatva magát, hogy hamarosan találnak másik időpontot, belépett az ajtón. Szeme azonnal megakadt valamin, arcán mosoly terült szét.

- Úgy látom, mégsem késtünk le mindenről. Nézzen csak oda, kedvesem! – mutatott a szófa irányába. Mary az iménti nagy rohanásban nem nézett semerre, így őszintén meglepődött azon, amit látott. Hófehér ruha, selyemből és szaténból, fűzővel, a vállrésznél vékonyabb tüllből elkészítve, akár az álom, oly szép. Az asztalon váza, benne csokor fehér- és vörös rózsákból, liliomokból. Az asszony szólni sem tudott a meglepetéstől, kérdő tekintetét Percyre emelte.

- Nem, nem, ez nem az én művem! – emelte fel kezeit mentegetőző mosollyal. – Nézze, egy levél! Van egy tippem, ki írhatta – kacsintott rá, felemelvén a papirost az asztalról, s hangosan olvasni kezdte: „Reméljük, a ruha elnyeri tetszését, nagy figyelmet fordítottunk rá. Ha netán mégis a másikat választaná, nem fogunk megharagudni. Sajnáljuk, hogy efféle cselszövéshez kellett folyamodnunk, de meglepetést akartunk szerezni. Amennyiben az altató adagolását illetően nem tévedtünk, most lehet délután egy óra. Így bőven van idejük elkészülni, s pontban hét óra harmincra odaérni a városháza elé, ahol a többiek várni fognak önökre. A többi legyen meglepetés. Sok boldogságot! Jamie és Julian.

Mary eleinte szóhoz sem jutott a meghatottságtól, párás tekintettel nézett hol Williamre, hol a kezében lévő levélre, mintha attól tartana, az egész csak káprázat vagy ostoba vicc, a ruha mindjárt köddé válik, fia pedig nevetve előugrik valamelyik sarokból. Nem így történt, minden maradt a helyén, ők pedig továbbra is kettesben ácsorogtak a szobában.

- Nos – köszörülte meg végül a torkát a férfi –, ez igazán rendkívüli gesztus. Mondhatom, ilyesmire álmomban sem számítottam, pedig nekem nehéz meglepetést okozni. Szívesen javasolnám, töltsük együtt a napot, de az a sejtésem, egy ilyen ruhához különleges frizura és némi arcpirosítás is járul. Tudom, ennél többről van szó – emelte fel a kezét mentegetőzésképp az asszony mosolyára –, de remélem, elnézi nekem, kedvesem, ha nem értek a kencékhez. Szóval, amennyiben önnek megfelel, elszalajtom Ericet egy könnyű ebédért, melyet szépítkezés közben is elfogyaszthat, elvégre nem állhat korgó gyomorral az oltár elé.

- Lekötelez, kedvesem, de nem hinném, hogy… elnézést – szakította félbe mondanivalóját a csengő, ő pedig indult ajtót nyitni. Percy sokatmondóan emelte fel szemöldökét. – Eleanor! Jó napot! – nyújtotta Mary mosolyogva a kezét a fodrász felé, aki viszonozta a köszöntést, majd újra hóna alá kapva azokat a holmikat, melyeket az imént a földre helyezett, bemasírozott a nappaliba.

- Á, William Percy! Hogy van, uram?

- Eleanor – hajolt meg felé a férfi, felemelkedvén pedig Maryre kacsintott.

- Óhajtja, hogy az ön frizuráját is elkészítsem?

- Nem, köszönöm, én még tegnap meglátogattam a borbélyomat – hárította el nevetve a lehetőséget. – Ha megbocsátanak a hölgyek, kis időre vissza is vonulnék, hogy az inasomat elküldhessem azért az ebédért. Ugye ön is csatlakozik hozzánk, Eleanor?

- Lekötelez, uram, de csak valami könnyűt, legyen kedves. Tartalékolnom kell estére – kuncogott.

Mary elkerekedett szemekkel nézett vőlegényére, mintha azt kérdezné: „Mit műveltek ezek a gyerekek?” Halkan sóhajtott, s engedelmesen hagyta, hogy a fodrásznő nekifogjon frizurája elkészítésének. Percy elérkezettnek látta az időt az átmeneti búcsúhoz, elköszönt a hölgyektől egy kis időre. Hazament, elküldte inasát az étterembe, s – mivel neki nem kellett kicicomáznia magát – letelepedett a könyvtárszobában, ölében könnyed regénnyel. Egy óra múlva Eric visszaért, ő pedig visszamasírozott a szomszédba.

- Kedvesem, ön lélegzetelállítóan gyönyörű! – Mary frizurája majdnem teljesen elkészült, hála a szorgos kezeknek: a barna fürtök besütve, lazán feltűzve omlottak a vállakra, gyöngyök ékesítették, s még apró fehér virágok is kerültek bele.

- Ej, Mr. Percy, nem szép, hogy ennyit kíváncsiskodik. Ráadásul a ruhát is látta, ez balszerencsét jelent, nem tudta?

- Ugyan Eleanor, az effajta babonákból már kiöregedtem. Ma elveszem a világ legszebb, legkedvesebb hölgyét, ennek tükrében, még ha összes vagyonomat elveszítem is és földönfutóvá válok, semmiség.

- Ne mondjon ilyet, William!

- Ó, bocsánat, elfelejtettem, hogy kegyed némiképp tart az effajta dolgoktól. Ne aggódjon, a házam biztosítva van, s megtakarításaimra is ügyelek, három különböző bankban helyeztem el tőkét, az egyik külföldön van. Ön a legnagyobb kényelemben fog élni.

- Nem így értettem, tudja, mennyire érdekel engem a pénz. Csupán nem hiszem, hogy tanácsos lenne kihívni a sorsot magunk ellen.

- A sors nem is lehetne kegyesebb hozzám – mosolygott Percy, s kezet csókolt menyasszonyának. – Most pedig azt tanácsolom, együnk, mielőtt kihűl az étel!

 

Pontban este hét órakor hintó állt meg a ház előtt. Elegáns, fekete-fehér, bordó díszítéssel, négy hófehér ló befogva elé. Az ülések puhák, tiszták, mintha még sosem használták volna őket. Mary és William helyet foglaltak bent, Eric, az inas pedig a hajtó mellett. Nem kellett sietniük, kényelmes tempóban kocsikáztak a lámpákkal kivilágított úton. Épphogy felbukkant a horizonton az épület, máris döbbenten meredtek egymásra. Az út szélétől a bejáratig kétoldalt fáklyák szegélyezték a járdát, az ajtó felett színes lampionok égtek, a meghívottak vidám beszélgetésbe merülve várakoztak rájuk, miközben egy zenekar játszott fülbemászó dalokat. Amint a kocsi megállt, rögvest ki is nyitották az ajtót. Mary lelépdelt az odakészített lépcsőn, s szembetalálta magát Jamievel, aki rendkívül csinos és már-már földöntúlian szép volt frakkjában, kesztyűjében, s olyan elegánsan, kecsesen hajolt meg anyja előtt, és oly elragadóan mosolygott rá, hogy a nő könnyes szemmel magához ölelte. Annyi mindent szeretett volna mondani, de tudta, nem húzhatja az időt, különben is, a sírásnak még nincs itt az ideje, így csak annyit suttogott fülébe: Köszönöm.

Természetesen Julian is csatlakozott hozzájuk, s eleganciában egy fokkal sem maradt el kedvese mögött. Sőt, szinte teljesen egyforma öltözéket viseltek. Kezet csókolt Marynek, üdvözölte Williamet, aki kivételesen képes volt ezt mosolyogva fogadni. Ezután mind bevonultak az épületbe, ahol az anyakönyvvezető már várt rájuk. Mindenki helyet foglalt, s csendes áhítattal hallgatták a szertartást, melynek során Maryből végre Mrs. William Percy lett. A pár boldogan váltotta az első hitvesi csókot, a közel százfős násznép tapsolt, éljenzett. Pezsgős koccintás után mind átvonultak a lefoglalt bálterembe, ahol bőséges vacsora, szomjoltónak bor, sör, még több pezsgő, és nem utolsó sorban egy kilenctagú zenekar várta őket, akik készek voltak reggelig húzni a talpalávalót.

Mind helyet foglaltak a szépen feldíszített, hosszú asztaloknál. Először William, utána Jamie mondott pohárköszöntőt, ittak a pár egészségére, s nekiláttak az étkezésnek. Leves, szárnyas, bárány, és hal voltak a főfogások, de gondoltak azokra is, akik nem óhajtottak húst fogyasztani: tészta, gomba, különféle sajtok, burgonya, zöldségtálak sorakoztak szabályos sorrendben az asztalokon. No és persze a desszert: fagylalt és válogatott sütemények a város legjobb cukrászdájából. Az est fő ékessége is innen került ki, egy háromemeletes, cukormázzal borított, ehető gyöngyökkel, virágokkal és masnival ékesített torta, melyet éjfélkor vágtak fel.

Egyre-másra emelték poharukat az ifjú pár egészségére, majd táncra perdültek – természetesen a menyasszony és a vőlegény voltak a legkelendőbb partnerek. Az első táncot Mr. és Mrs. Percy nyitotta meg, utána Mary Jamiebe karolt, s együtt pörögtek-forogtak. A harmadik fordulótól a menyasszony szabad préda volt, szinte kézről kézre adták őt, s mindenkinek volt hozzá néhány kedves szava, nyúlfarknyi anekdotája, jó tanácsa vagy egyszerűen csak egy jókívánsága. James valamelyest a háttérbe szorult, ám még asztalánál ülve is magán érezte a fiatal hölgyek sóvár tekintetét, akik repesve várták, mikor kéri már fel végre őket táncolni. Egy ideig próbált nem törődni velük – épp elég fájdalmas volt, hogy nem érinthette meg szerelmét –, hamarosan azonban meghallotta Julian gondolatait, aki arra biztatta, keljen fel és szórakozzon. Ha kell, példát mutat neki, meglátja, milyen szórakoztató tud lenni elcsábítani egy lányt, vágyait fokozni a végletekig, amíg vére buzogni nem kezd – ettől sokkal édesebbé és laktatóbbá válik –, majd faképnél hagyni, s menni tovább, a következőhöz. Jamie, bár éhes volt, eleinte nem sok hajlandóságot mutatott erre a játékra. Hiába vált gyilkossá, az a saját életben maradásához kellett, azonban ő maga nem volt eredendően rossz, nem akart ártani senkinek cél nélkül. Mindazonáltal ahogy az este haladt előre, gyomra egyre hangosabban korgott, s nem szerette volna, hogy ez bárkinek feltűnjön, amikor a terem roskadásig van enni-innivalóval. Részben e mardosó éhségnek, részben Julian kitartó nyomásának köszönhetően végül rászánta magát, hogy felkérje az egyik szőke fürtös fiatal leányt. Egy-két fordulót táncolt vele, mind távolabb vezetve barátnői kíváncsi tekintete elől, majd kicsusszant vele a kertbe. Ott aztán édes dolgokat súgott a fülébe, simogatta mellét, combját, ágyékát, amíg a lány teljesen el nem gyöngült, akkor végre vérét vehette. Ezt a komédiát néhányszor el kellett játszania, s mindannyiszor fontos volt gondoskodnia arról, hogy egyik hölgy se emlékezzen semmire. Amennyire nem volt ez eleinte ínyére, később annál jobban kezdett belemelegedni, főként miután Juliant is meglátta pár méterrel arrébb a sötétben, s egymással farkasszemet nézve, szinkronban kortyolták partnerük vérét, s amikor végeztek, forró csókot váltottak, így adván egyúttal kóstolót is egymásnak áldozataik véréből. Bizarr, egy estére szóló szertartás volt ez, melyben mindketten nagy örömüket lelték. A játék mindkettejüket feldobta, izgalomba hozta, a lebukás veszélye pedig csak még inkább fűszerezte a kéjt, erősítette a köztük lévő köteléket. Jamie csak akkor kapott észbe, amikor már az ötödik vagy hatodik lánynál járt, ő volt az utolsó, aki utána sóvárogva árult petrezselymet. Vére már nem csúszott le olyan könnyedén a torkán, éhsége rég alábbhagyott, ez pedig – Julian nem titkolt megelégedésére – azt jelentette, hogy az elmúlt fél órában puszta passzióból bűvölte el és csapolta meg az ártatlan leányokat. Amint ez tudatosult benne, rögvest abba is hagyta az egészet, s igyekezett lelkiismeretét azzal nyugtatni, hogy vérükből sokkal kevesebbet ivott annál, mintsem ártalmas lenne, s a leányok már most sem emlékeznek semmire, egy kiadós alvás után pedig teljesen visszanyerik majd erejüket. Útjukra bocsátották az utolsó két áldozatot, akik kóvályogva, pihegve mentek vissza a terembe az ünneplő sokadalomhoz.

Végre kettesben maradtak. Tudták, nem maradhatnak el sokáig, de kihasználták a sötétség előnyeit, hevesen, s amennyire idejük engedte, hosszan csókolták egymást. A hölgyek vérének íze összekeveredett szájukban, amitől Jamie felnyögött – átváltozása óta ez okozta számára a leghevesebb, legnagyobb örömet, egyéb testi szükségletei megszűntek, mindössze Julian közelségére vágyott.

Odabent elhallgatott a zene, ez segített elszakadni a hideg ajkaknak egymástól. Egy pillanat alatt újra a bejáratnál teremtek, s amikor beléptek, sápadt bőrüket gyertyák rengetege világította meg, a fiatal lányok pedig újfent csak őket látták, a többi férfi valahogy megszűnt létezni számukra. Alig láthatóan összemosolyogtak, s külön utakon mentek vissza asztalukhoz. Éjfélt ütött az óra, s behozták a pompás tortát. Jamie ismét felállt, az ifjú pár felé biccentett, majd intett a zenekarnak, melynek tagjai belekezdtek a lassú dallamokba. A főszerep a hegedűé és a fiúé volt, rajtuk kívül mindenki állhatatos csendben ült, egy részük ráfüggesztette tekintetét, mások behunyt szemmel hallgatták a csodás dallamokat. Mary, férjével egyetemben, egészen meghatódott, s amikor a fiú arról énekelt, együtt kezdik most el közös útjukat, földeken és tengereken át, s hogy a drága nő a férfi életének fénye és angyala, zsebkendőjét szája elé szorította, arcán könnyek csorogtak, s ezzel nem volt egyedül. Amikor a dal véget ért, néhány másodpercig néma csend borult a teremre, majd az ott ülők egymás után kezdtek el tapsolni, éljenezni, s hatalmas ováció alakult ki. Az ifjú hölgyek egészen odavoltak, legyezgették magukat, szinte csüggtek a fiú tekintetén, remélték, elkaphatják legalább egy pillantását, de amelyiknek véletlenül sikerült, zavartan sütötte le szemeit, s elpirult volna, ha korábban nem érte volna némi vérveszteség.

Az éljenzés után felvágták a tortát, odakint tűzijátékot lőttek fel a pár tiszteletére, majd az édességtől és a hűvös levegőtől felfrissülve újult erővel vetették bele magukat a mulatozásba. Jamie, mivel már jóllakott, kénytelen volt valódi táncba vinni a leányokat, ahogyan szerelme is. Pörögtek-forogtak, s mindig igyekeztek egymáshoz érni, vagy legalábbis szemkontaktust tartani. Egy idő múlva Julian Maryhez lépett, s meghajolt előtte:

- Szabad egy táncra?

- Igen… persze – nyújtotta felé a kezét az asszony. William bátorítóan rámosolygott, mintha azt sugallta volna, nem lesz semmi baj, ez csak egy tánc.

- Megtisztel – felelte Julian, miközben kecsesen, egyenes háttal lépkedett mellette a táncparkett felé, majd megállt vele szemközt, várva, hogy a zene elkezdődjön. Amint ez megtörtént, egyik kezével átkarolta az asszony derekát, amitől az kissé megborzongott, de igyekezett nem mutatni, helyette mosolyt erőltetett az arcára.

- Nem szükséges úgy tennie, mintha kedvelne – vágott bele a közepébe a férfi.

- Kérem, én…

- Nagyon is jól tudom, mit érez. Fél tőlem. Berzenkedik attól, hogy hozzám érjen, mert megrémítem. Nem érti, hogy lehet mindig ilyen hideg a bőröm, igaz?

- Julian, ne mondjon ilyeneket, kérem. A fiam a mindenem, és akit ő választ, feltétel nélkül elfogadom.

- Ne legyen nevetséges, Mary. Igenis vannak feltételei, de kénytelen leplezni őket. Ne színészkedjen előttem. Tudom, hogy a pokolba kíván.

- Ez nem igaz! – csattant fel az asszony, majd visszafogottan folytatta: - Igen, elismerem, sok dolgot nem értek önnel, s azzal kapcsolatban, amit a fiammal tett. Az is igaz, hogy még sohasem találkoztam ilyen hideg bőrű emberrel. – Sem pedig olyannal, aki mintha a vesémbe látna, akárhányszor rám néz – tette hozzá gondolatban.

- Valóban sok mindent látok és tudok – mosolygott rá Julian, miközben, mintegy figyelmeztetésképp kicsit erősebben szorította az asszony kezét, aki így csak nagy szemeket meresztett rá, de folytatta a táncot.

- Ki maga?

- Azt hiszem, a férje meg tudná mondani. De úgy vélem, nem fogja.

- Miből gondolja ezt?

- Mondtam már, hogy tudok dolgokat. Akadnak nehezebb esetek, Percy is az, de ettől még nem fog ki rajtam.

- Ezt hogy érti? – igyekezett magabiztosnak tűnni, de lába egyre nehézkesebben követte a zenekar diktálta ütemet.

- Attól, hogy nem látok mindent, amit gondol, még pontosan tudom, miben sántikál. Nem fogja véghezvinni, azt garantálom.

- Julian! – Mary lába most már nem is érte a földet, csak a férfi tartotta, úgy forogtak körbe a teremben. – Az Istenért, mit akar tenni? Mi jár a fejében?

- Hogy az én fejemben mi jár, azt soha nem fogja megtudni, asszonyom. De ne aggódjon – érintette meg az elsápadt arcot hideg ujjaival –, amit láttatni akarok, azt látni is fogja. – Felnézett, miközben a zene véget ért, néma hívására Jamie máris odalépett, s felkérte anyját táncolni. Ó, mit nem adott volna most Mary, ha fia csak egy-két fokkal melegebb, mint Julian! Mindenesetre így is kétségbeesetten kapaszkodott karjaiba, úgy keringtek lassan a lágy dallamokra. Fia biztonságot nyújtó karjai így is megnyugtatták. Szólni akart, elmondani, hogy most azonnal hagyja ott azt a férfit, de nem merte. Tudta, hogy csak Jamie kedvéért szervezte meg az egész esküvőt, őmiatta van itt, ő volt az, aki segített neki felgyógyulni, akitől végre tűz gyúlt a szép kék szemekben… Ugyanakkor azt is tudta, hogy a rosszullétek akkor kezdődtek, mikor találkozott vele. Még mindig homály borította, mit művelt vele, s nem volt biztos benne, lesz-e elég ereje kideríteni és elfogadni a teljes igazságot. Most inkább fia mellére hajtotta fejét. Ez az ő napja, az ő esküvője, legalább száz vendéggel, ugyan mi baj történhetne? Amint pedig ennek vége, külön élnek majd, s ugyan egyik fele belepusztul majd, de jobb lesz, ha megmaradnak az udvariassági látogatásoknál.

De nem, ezt ő nem tudja elviselni, hiszen mi lesz vele a fia nélkül? Egyik napról a másikra csak úgy szakítsa el magát tőle? Először az apja, és most ő? Nem, ilyen fájdalmat nem bír ki, nem érdemel, nem akar elviselni. Önkéntelenül is szorosabban ölelte magához gyermekét, aki kissé csodálkozó arccal nézett le rá.

- Mi a baj, anyám?

- Jamie… – sóhajtotta halkan Mary, a folytatás azonban csak nem jött. Egyszerűen képtelen azt mondani a fiának, hogy akit szeret, valószínűleg fenyegetést jelent rájuk. A tűz olyan erősen lobog az ifjú szívben, hogy minden bizonnyal rögvest faképnél hagyná, mihelyt megosztaná vele az iménti párbeszédet. Így aztán csak ennyit mondott: – Köszönöm. Köszönök mindent, drágám.

- Örömmel tettem mindent – csókolta homlokon a fiú. – Mindketten örömmel tettük – tette hozzá nyomatékosan. Az asszony jobbnak látta nem reagálni, csak lehajtotta a fejét, s a zene végéig csendben maradtak mindketten. A tánc után együtt mentek vissza asztalukhoz, helyet foglaltak, s Mary ivott gyorsan egy pohárka bort, szíverősítő gyanánt. Mivel William nem ült a helyén, a fiúhoz fordult, aki a termet pásztázta tekintetével.

Feedek
Megosztás